A két barát újra úton van. Ezúttal Kiskunhalasra viszi őket a kíváncsiság, hogy egy olyan épületet lássanak közelről, amely egyszerre jelenti a múltat, a város ritmusát és a közösség arcát. A klasszicista városháza letisztult arányai már messziről is magukhoz vonzzák őket. Itt kezdődik a következő állomás: a történet, amelyben a homlokzat felújítás nemcsak építészeti munka volt, hanem egy város identitásának újrahúzott kontúrja.
A klasszicista városháza története és a homlokzat felújítás jelentősége
A térre érve Péter egy pillanatra megállt, majd halkan megjegyezte:
– Mindig is szerettem az ilyen tiszta arányú épületeket. Van bennük valami időtlen nyugalom.
Gábor a városháza felé mutatott.
– Ez itt 1834 óta áll, Fischer Ágoston tervei alapján. És most, hogy a homlokzat felújítása elkészült, szerintem újra azt látjuk, amit akkoriban is szerettek volna megmutatni.
A klasszicista osztások, a világos színezés és a párkányok ritmusa olyan hatást keltett, mintha az épület épp most lélegezne fel. Péter végignézett a homlokzaton.
– Tudod, ebben az a legszebb, hogy nem csak megóvták. A homlokzat felújítása visszahozta a karakterét. Azt a fajta mértékletességet és eleganciát, amely mindig is jellemezte.
A Hősök tere és a város történeti rétegei
Ahogy beljebb sétáltak, a tér finom zsongása vette körül őket. Gyerekek futottak át előttük, idősek beszélgettek a padokon.
– Hihetetlen, hogy valaha piactér volt – jegyezte meg Gábor. – Most pedig egy dísztér, ahol két városháza áll egymás mellett. Az egyik klasszicista, a másik szecessziós.
Péter bólintott.
– Kevés magyar város büszkélkedhet ilyen párossal. És pont ezért fontos, hogy a klasszicista épület ennyire gondos restaurálást kapott. Mert párbeszédben van a szecesszióval, még ha száz év is van köztük.
A környezet rendezett volt, minden részlet azt sugallta, hogy a város értékként tekint a saját múltjára.
A restaurálás szakmai összetettsége és a részletek helyreállítása
A városháza homlokzata közelről még izgalmasabb képet adott. A lizénák és párkányok metszetei precízen kirajzolódtak, a tagozatok aránya visszanyerte eredeti pontosságát.
– Talán fölösleges is megkérdeznem. Ezt is a Stukkó Line csinálta, ugye? – kérdezte Gábor.
– Igen, és restaurátori szemlélettel. Ez nem egy „ráncfelvarrás” volt. Itt minden egyes profilt vissza kellett mintázni, hogy ugyanazt a ritmust adja, mint 1834-ben – válaszolta Péter.
Megálltak a bejárat előtt.
– Nézd ezt a felületet! A javítások nem különülnek el, nem ül rá semmi az épületre. Olyan, mintha egyetlen mozdulattal készült volna – mondta Gábor elismerően.
– Ez a tökéletes restaurálás lényege – felelte Péter. – Ha azt látod rajta, hogy ez nem az eredeti, nem természetes, akkor nem sikerült. Ha természetes, akkor igen.
A város és az épület új szerepe
A tér egy pontján megálltak, ahonnan egyszerre látszott a klasszicista és a szecessziós városháza.
– Látod, ezért fontos egy ilyen felújítás – mondta Péter. – Ez az épület most újra a város arca lett. Minden képeslapon, minden turistafotón rajta lesz.
– És ott van benne az a csöndes méltóság, amivel egy város a múltjára tekint – tette hozzá Gábor.
A nap lejjebb csúszott, a tér árnyékai megnyúltak.
– Különös – folytatta Péter. – Amikor egy épület ilyen szépen megújul, az emberek is másként mennek el mellette. Lehet, hogy tudatosan észre sem veszik, de lassabban mennek, többet néznek fel, jobban figyelnek a részletekre.
– Akkor jó munkát végeztek – mosolyodott el Gábor.
A séta új iránya – visszatérés Budapestre
Ahogy elindultak a tér szélén, Gábor megkérdezte:
– És most merre tovább?
– Holnap vissza kéne mennünk Budapestre. Még van, amit szeretnék megmutatni neked. Ha már ennyit jártuk a várost együtt, legyen kerek ez a történet – válaszolta Péter.
Gábor nevetett.
– Te vezetsz barátom, és én követlek… Imádom ezeket a sétákat! Csodálom az építészetet, és te hihetetlenül jó idegenvezető vagy!
És ezzel a kisvárosi tér csendjét maguk mögött hagyva indultak tovább, hogy a következő történet újra a fővárosban találja meg őket.